Szívdobbanás : Parányi ajándék

Daemon 

Több, mint két hete dolgozom apám cégénél és kezdem kiismerni az embereit, meg folyamatosan szállítom az információkat apámnak, aki tanácsokkal lát el. Ezért eléggé hálás vagyok neki.
Rebecca nem bukkant fel az elmúlt napokban, mióta az orra alá dugtam a válási papírokat.
Csupán csak morgott és közölte, hogy ezzel még nincs vége semminek.
Most különösen vigyáznom kell, ugyan is szigorúan véve próba időn vagyok, a legapróbb baki is végzetes lehet.

Nem bízom ebben a nőben. A titkárnőm pedig maga a sátán. A legutóbbi alkalommal a táskámba rejtette a bugyiját. Elégettem.
Régen sosem gondoltam volna, hogy ilyen galád tettet fogok végrehajtani. De Camit szeretem, nem fogok neki fájdalmat okozni.

Boldoggá akarom tenni. Éppen egy romantikus kép kezdi kiforrni magát a fejemben amikor megcsörren a telefon. 

-Halo. - veszem fel üzleti hangnemben.
- Látom elkapott a gépszíj, de nyugi velem nem kell ilyen nyájasan beszélned.
- Szia Alex. - mosolyom a fülemig ér. Ezek után rettenetesen hiányozna.
- Hali. Na mesélj milyen ott az élet??
- Unalmas. Hiányoztok Camillel.
- Itt is uncsi minden, Camit nem szekálhatom. Apropó nem tudom tudsz e róla, hogy Cami gyengélkedik.

Mi a szar. Cami nem mondott nekem semmi ilyesmit.
- Mi történt??
- Elájult és folyamatosan rosszul van. Elvittem a dokihoz. Vettek tőle vért. Holnap tudjuk meg az eredményt.
Valakit megfogok verni, úgy érzem. És az Cami csinos hátsó fele lesz. Miért nem oszt meg velem ilyeneket??
- Hívj ha meg van az eredmény. - jelentem ki, inkább mint sem kérem. Nem értem, hogy ezt nekem miért nem említette.
- Ez természetes. - válaszolja.
- Hálás vagyok Alex.
- Oké, na ez kezd nyálas lenni. Majd beszélünk. - ezzel leteszi a telefont. Be kell ismernem, hogy egész sokat fejlődött.

Camille 

- Miért nem hívtál korábban!!??? - rivall rám Alice a nappali kellős közepén. Aranyos, hogy így aggódik értem, de már nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindenki hímes tojásként kezel. Pedig nem vagyok az. Holnap kiderül, hogy mégis mi bajom van, aztán leszállhatnak rólam.
- Alice, kérlek. - motyogom a kanapén ülve széttárt karokkal. Most viszont felpattanok, nem tudok ücsörögni, meg egyébként is éhes vagyok. Figyelem elterelésnek remek ha az ember nekilát főzni valami finomat.
- Jól van értem én, hogy nagy lány vagy, de úgy ismerlek, mint a saját testemet.
- Szerintem ez nem pontosan így van. - mosolyodom el. Szeretem amikor teljesen máshogy idéz egy mondást.
- Lényegtelen. Képes vagy a forró napon állni órákon át a csoki fagyiért, amikor én már rég feladtam volna. Szereztél fagyit és nem ájultál még el soha.

Lehet valami abban amit mond, de a büszkeségem nem hagyja, hogy ezt beismerjem.
- Nézd, lehet, hogy pillanatnyi gyengeség volt, meg megszédültem. - vonok vállat, ő pedig összevont szemöldökkel néz rám.
- Lehet. - bólint rá végül, de nem hiszem, hogy feladta.
- Nem vagy éhes?? - kérdezem jó házigazdaként. Megint méregetni kezd.
- Valamit ehetünk.
- Oké megnézem mi van itthon. - a hűtőben kezdek kotorászni, találok tojást.
- Tojásos... ??? - néz rám érdeklődve.
- ... nokedli??
- Azt imádom. - csillan fel a szeme.
- Akkor gyorsan üssük össze. - előkapom a szükséges edényeket. Lehajolok és elkap a szédülés, de szerencsére ezt Alice nem veszi észre. 

Daemon

Mára már tényleg elegem van a sok idióta seggfejből. Legszívesebben a jól csomózott nyakkendőikkel fojtanám meg a nagy részét. Beképzelt bunkók. Ha rajtam múlik akkor csak úgy röpködni fognak innen az emberek.
Van egy emberünk csak azért, hogy tárgyalások után visszatolja a székeket. Mi a ráknak??
Ha a cég munkatársai nem lennének olyan lusták mint amilyenek, jobban menne a vállalat is.

De amint mondtam, most egy kicsit magam mögött akarom hagyni a céges hülyeségeket és meglátogatom apámat. Szükségem van értelmes ember társaságára.
Felkapaszkodok a sokadik emeletre és besétálok apám kórtermébe.
- Szia. - köszönök. Furcsa látni a nagy üzletembert ilyen esetlenül, de még talán így is van benne egy kis tartás.
- Szia fiam. - mosolyog rám halványan. Látszik, hogy az elmúlt idő eléggé megviselte, na meg a kórtermi hangulat sem a legvidámabb. Főleg ha az embert olyanokkal rakják egy szobába akik fonnyadt káposztára emlékeztetnek. Nem túl bizalom gerlyesztő látvány. 

- Hogy vagy?? Tudom, hogy hülyeség ilyet kérdezni. - leülök az ágya melletti székre és megfogom a kezét.
- Szarul, de biztosan. - ingatja meg a fejét. Válasz helyett csak felnevetek. Valamiben tényleg hasonlítunk. - Veled fiam??
- Ugyan úgy.
- Rebecca reggel bejött. Könyörgött, hogy gondoljam meg magam a válással kapcsolatban.
- De nem dőltél be neki ugye??
- Dehogy fiam, régi motoros vagy már. Aztán meg azzal jött, hogy gyereket vár. Szabályosan kinevettem. Gyenge próbálkozás volt.
- Igen az. - értek egyet.

- Nekem már nem való gyerek. Most már inkább unokázni szeretnék majd.
- Jól van. - mondom finoman. Eddig még sosem jutott eszembe, hogy egy nap talán én is apa lehetek. Talán mert eddig senki nem volt akivel eltudtam volna képzelni egy ilyen jövőt.
Gyerek?? Talán majd egyszer. Valamikor a távoli jövőben.
- Camille, hogy van??
- Betegeskedik, de meg van. - legalábbis rohadtul remélem.
- Betegeskedik?? - kérdezi érdeklődve.
- Szédülés, ájulás. Nem sokára kiderül az orvosi eredmény. Remélem semmi komoly. - nyilvánítom ki a véleményem teljesen őszintén. 

- Minden rendben lesz. Ne félj.

Könnyű azt mondani. Az egyetlen dolog ezen a nyomorult földön aki boldoggá tud tenni rosszul van, én meg az isten háta mögött aktákat tologatok sötét seggfejek társaságában, egy olyan asztalnál ami több orális örömöt látott mint a tulajdon farkam. Ez kicsit több annál mint hogy "Ne aggódj" legalábbis az én olvasatomban. Erre egy szó illik:
Ez Sz. O. Pé. Ás. 

Mindenki úgy érti ahogy akarja.

- Feltétlenül add át neki, hogy jobbulást kívánok neki.
- Úgy lesz. - bólintok. Majd körbe nézek a szobában, a szemem egy halom kajamaradékon áll meg.
- Ennyire pocsék a koszt? - kérdezem vigyorogva, mert látom ahogy fogartja a szemét. Roppant mókás.
- Gondolkoztam rajta, hogy inkább megeszem a tányért egy kis vajjal. Jut eszembe ide tudnád adni. - erre felül. Megrázom a fejem. Kezdem megkedvelni az apámat, már ideje volt.
Egy könnyed mozdulattal visszanyomom a helyére a párnák közé.

- Majd hozok neked sült krumplit.
- Köszi fiam, tudtam, hogy rád számíthatok.
Mind a ketten felnevetünk. Ez hiányzik nekem a nevetés és a családi hangulat. Meg Alex és a beszólásai is. Camilleről nem is beszélve. Befogok csavarodni.

- Jut eszembe, amikor ma Rebecca itt járt visszakaptam tőle valamit. Tudod amikor annak idején megkértem a kezét a nagyanyád gyűrűjével próbálkoztam, egy meglehetősen egyszerű darabbal. Nem kellett neki, nagyobbat akart. Már akkor tudnom kellett volna, hogy milyen. De persze én vettem neki egy másik gyűrűt. 

Megpróbál felülni, több kevesebb sikerrel, muszáj segítenem neki. Az éjjeli szekrényén kezd kotorászni a kajás tálak alatt majd végül előhúz egy kis fekete dobozkát.
- A szüleim meglehetősen szegények voltak kezdetben, aztán apám vállalkozása sikeres lett. Még a siker előtt kérte meg anyám kezét aki minden ellenvetés nélkül hozzá ment. Ötven évig éltek boldog házasságban a haláluk napjáig. Ezt a gyűrűt azzal a feltétellel kaptam meg, hogy egy nap ha nem találom meg az igazit, adjam a fiamnak. 

Fiam, megtaláltam az igazit anyád volt az. De erre túl későn jöttem rá. Ne kövesd el az én hibáimat.

Nekem adja a kis dobozt, a kezét pedig az enyémre teszi.
- Szeretném, hogy nálad legyen ha majd egy nap eljön az ideje.
Kinyitom a kis dobozt és egy apró ezüst gyűrűt találok benne és mellette egy cetlit. Óvatosan kiveszem a régi papírdarabot és széthajtom.

"Minden szívdobbanással egyre jobban..."
Ennyi állt benne. Gyorsan kihalásztam a gyűrűt és ekkor tűnt fel a belsejébe karcolt apró betűs írás: 

"Szeretlek"

- Köszönöm. Vigyázni fognak rá. Tudom is kinél lesz igazán jó helyen ez a családi kincs.
Apám elmosolyodik és rám kacsint. Én pedig vissza. 

Szívdobbanás: Újra otthon

Két héttel később

Daemon

-Szia Asszony hazajöttem. -ledobom a kabátomat a konyhai szék támlájára. Cami éppen a konyhapultnál áll és valami ínycsiklandó ételt keverget egy lábasban.
-Nagyon vicces vagy. - hallom ,hogy nevet, de nem néz hátra. Odasétálok és átölelem a derekát. Belecsókolok a nyakába, mire felkuncog.
-Ne csináld. A végén még odaégetem.
-Ugyan, az az én specialitásom. -magam felé fordítom.

-Alex!!!! -kiabál ki Camille a nappaliba, de nem érkezik válasz.
-A gyereket beszippantotta a technika?? -kérdezem.
-Megeshet. Mentsd meg. -néz rám kérlelőn.
-Mit kapok cserébe?? -a testemet teljesen az övéhez préselem és boldogan nyugtázom, hogy elakad a lélegzete. A szemében látom ,hogy benne lenne a játékban. Az ajkát az enyémre tapasztja és megszívja egy kicsit.
Felsóhajtok. Vajon meglepődne ha felpakolnám az asztalra??
-Ennyit most, a másik felét ha elvégezted a feladatod. -az államban lévő kis izom rángani kezd.
-Ahogy kívánod úrnőm. -meghajolok és kihátrálok a konyhából.

-Szia Kölyök.
-Csá. -köszön vissza Alex. Éppen a szőnyegen ül és eszeveszettül nyomkodja a PS-t.
-Semmi seggfej?? -lepődök meg.
-Seggfej. -pillant fel rám. Ledobom magam a kanapéra és kényelmesen elhelyezkedek.
-Látod. Tudtam én ,hogy valami hiányzik. - Alex forgatja a szemét, de mosolyog. Nem volt olyan rossz Svájcban ,de már hiányzott az otthoni légkör. Alex jól érezte magát elmondása szerint ,leszámítva azt a kis vacsorai incidenst ami engem is kiborított.
Az nap éjjel közelebb kerültem Alexhez és már bátran nevezhetem a testvéremnek és Camille bizalmát is sikerült elnyernem.

-Mivel játszol?? -kérdezem előre hajolva.
-HotWheels. Van kedved beszállni ??
-Na ná.

Camille 

A Carbonarás tésztát tányérokra pakolom. Szerintem tökéletes lett, de ha nem lenne azt sem vallanám be.
-Srácok készen van a kaja!!! -kiabálok ki a konyhából.
Semmi válasz.
-Srácok!!!! -próbálom meg még egyszer.
Semmi
Valami rosszat sejtek, szóval elindulok a nappaliba. Már éppen megint kiabálnék amikor elém tárul a látvány, hogy Daemon a földön ül Alex mellett törökülésben és vadul nyomkodják a Control R-t. Az arckifejezésük arról árulkodik ,hogy a játék megdelejezte őket.
Megköszörülöm a torkomat, de semmi reakció.
-Igen ?? -kérdezi Daemon.
-Kész a kaja.
-Aha. -bólogat Daemon és néz rám

Várok egy kicsit. Hát jó akkor eszek egyedül. Visszaszambázok a konyhába és felkapom a tányéromat.
Reszelek rá sajtot, majd visszatérek a fiúkhoz. Lehuppanok a kanapéra és enni kezdek.
-Kész a kaja?? -kérdezi Alex amikor megérzi a tészta illatát.
-Miért nem szóltál?? -kérdezi Daemon. Most legszívesebben felrúgnám mind a kettejüket.
-Mondtam. -mondom határozott hangon.
-Mikor?? -Daemon összehúzza a szemöldökét.
-Valamikor két verseny között. -bekapok egy újabb falat tésztát.

A két srác összenéz és szinte egyszerre szólalnak meg.
-Ne haragudj... -tipikus Agenta bociszemmel néznek rám.
-Ne nézzetek így rám. -vonom meg a vállam.
-Bocsi kicsim, de hát tudod milyenek a pasik amikor a technikáról van szó..... -felül mellém a kanapéra és átölel.
Mit mondhatnék nem tudok ellenállni annak amikor így néz rám. Belecsókol a nyakamba, a gyengéd érintéstől megborzongok. Megmarkolja a nyakamat én pedig átölelem.
-Jaj ne már!! Éhes vagyok, ne vegyétek el az étvágyamat!!

-Úgy csinálsz mintha még sosem láttál volna ilyet. -veti oda Daemon. Majd megint megcsókolja a nyakamat.
-Találtok két tányér tésztát a konyhában. -mondom kicsit elfúló hangon.
-Köszi édes. -ezzel kimegy a konyhába.
-Alexét is hozd be. -szólok utána.

-Örülök ,hogy minden rendben van köztetek.
-Én is. Köszönöm ,hogy elmondtad az igazat akkor.
-Mardosott a bűntudat.
-És Virginiával mi a helyzet??? -kérdezem terelőtéma gyanánt. Na jó ,azért egy minimális kíváncsiság volt bennem.
-Semmi. Nem az én esetem. Nem bukom a ribancokra, csak ha szexről van szó.
-Ebben reménykedtem. És mi az eseted?? -nem vagyok benne biztos ,hogy válaszolni fog erre a kérdésre. Mondjuk nem hibáztatnám érte ha nem tenné.
-Egy olyan lány aki merész, nem fél visszaszólni és kitűnik a tömegből. Legyen jó fej és kedves, de ugyanakkor megközelíthetetlen. Na és persze bevállalós, csak egyáltalán nem vagyok biztos benne ,hogy létezik ilyen lány.   

-Létezik, és egy nap meg is találod. Talán pont akkor amikor nem is számítasz rá.
-Ha te mondod. -von vállat és ismét felhúz maga köré egy pajzsot. Nagyszerű srác csak egy kis támogatásra van szüksége. Remek ember lesz belőle.

Miután befejeztük a vacsorát neki láttam a mosogatásnak. A nappaliban zene csendül fel és meghallom a Gitár Hero hangjait. Ez jó mulatságnak ígérkezik.

Három nappal később

-Meg vetted már az ajándékot?? -kérdezem páromnak szegezve a kérdést a pláza előtt.
-Éppen ma akartam beiktatni a vásárlást. -kamuzik Daemon.
-Rettentően jól hazudsz. -bólogatok, annak jeléül ,hogy nem veszem be a szövegét.
-És ötleted van már????
-Hát persze.
-És mi??
-Nos ........ő.....
-Tehát gőzöd sincs. - mondom ki a nyilván valót.

-Jól van, kitalálok valamit. -mondja és látom, hogy már töri is a fejét.
-Oké. Beugrok veszek valamit vacsira. Itt találkozunk???
-Igen. Mennyi időm van ??
-Fél óra?? Elég lesz??
-Persze.

Daemon

 Miért kell egy plázának ekkorának lennie?? Már negyedszerre megyek el egy ruha bolt mellett. Vagy több van belőle ebben az átkozott komplexumban ??
Na mindegy. Találnom kell valamit Alexnek. Már éppen valami tusfürdő reklám ugrik be, de ekkor egy ki nyomást érzek a sípcsontomon. Lepillantok és egy kék szempár néz velem szembe. Ehhez a gyermeki tekintethez göndör szőke fürtök és kis kék kapucnis pulcsi tartozik. A mosolya pedig olyan  ártatlan.
A kis fiú úgy néz rám ,mintha még sosem látott volna fehér embert. Körülnézek, de nem látok senkit a környéken.
-Szia kisember. Hát te?? Hol a mamád?? -kérdezem óvatosan.
-Mama?? -alig lehet több három évesnél most már biztos.
-Igen, mama. -kis kezét a szájához emeli mintha gondolkodna, megfordul és körül néz.
-Eltűnt. -gügyög. Könnyek szöknek a szemébe.

-Semmi baj. Megkeressük rendben?? -megfogom a kicsi kezét. Találnom kell egy biztonsági őrt.
-És ,hogy hívnak pöttöm?? -felnéz rám és elmosolyodik.
-Max.
-Nos Max , az én nevem Daemon.
-Daemon.
-Bizony. Nem emlékszel melyik boltban láttad utoljára a mamádat??
-Zene. -összecsukja piciny száját és sejtelmesen néz rám. Zene, hol találhatunk zenét egy plázában?? Talán egy hangszer bolt.
-Voltak ott gitárok meg ilyesmik???
Erősen bólogat és húzni kezd a folyosón. Majd kilyukadunk és hangszerüzletnél. Kézen fogva sétálunk be.
-Max?? -kérdezi egy nő megkönnyebbülve.
-Marie!!! -csapkodja össze a kis kezeit és a nőhöz fut.
-Mamád égen földön keres te kis rosszcsont.
-Huppsz. -nevet az apróság.

-Köszönöm ,hogy visszahozta. -szól hozzám Marie.
-Ugyan semmiség. Örülök ,hogy megismerhettelek kisöreg. -már indulnék amikor a kiskölyök megszólal.
-Én segít valamiben?? -nem tudom tudna e segíteni, de nem akarom elvenni a lelkesedését.
-A testvéremnek keresek  szülinapi ajándékot. Van ötleted??
Bólogat és megint a pofijához emeli a kezecskéit.
-Gyere. -megfogja a kezemet és húzni kezd a sorok között. Majd rámutat egy gitárra.
-Azt.
Közelebb lépek a hangszerhez és jobban megnézem. Alex tett rá említést ,hogy régen nagyon szeretett volna megtanulni gitározni. Ez remek ötlet.

-Köszönöm pajti. -felemelem a kiskölyköt és magamhoz ölelem. -Megveszem.
-Rendben uram. -bólint Marie.
Ez egész jól alakul, lett egy új barátom és találtam egy tökéletes ajándékot a testvéremnek.