Idegen Érzés: Ki vagy hát idegen..

Mindenem fájt. Úgy fest a lehetetlen testhelyzetben alvást tökélyre sikerült fejlesztenem.  A testem átlóban terült el az ágyon  és anyagából úgy néztem ki, mint egy hulla aki kiugrott a tizedik emeletről a Castle valamelyik részében. Annyi különbséggel, hogy nekem csak a nyakam fájt, egy kicsit. A lepedő teljesen rám tekeredett, de meglepően jól esett a finom bársonyos anyag érintése. Lassan hanyatt fordultam és a mellkasomra szorítottam a lepedőt, hogy kicsit eltakarjam magam.

Ez amolyan természetes reakció lehetett ugyanis nem volt senki a szobában aki előtakargatnom kellett volna magam.  Aztán felültem és villámként csapott belém a felismerést, hogy a szobában rajtam kívül tulajdonképpen senki sincs. Aztán arra gondoltam, hogy talán csak elugrott valahova.

                Visszafeküdtem és felidéztem ezt a fantasztikus éjszakát. Már az emlékek hatására is kellemes meleg bizsergés járta át a testemet. Egy jó tíz percig fürdőztem ez emlékekben azonban Sebastian továbbra sem jelent meg. Kezdett gyanús lenni a dolog. A cuccai is eltűntek a földről. Kiszálltam az ágyból és oda sétáltam a kis fotelhez a szoba másik felébe. A ruháim rá voltak terítve a karfájára és akkor megláttam. Egy kis üzenet volt a fotel párnáján.

„Drágám,

 szerettem volna maradni, de sajnos nem tehettem. Ma reggel haza kellett utaznom egy halaszthatatlan dolog miatt. Szeretnélek még látni és jóvá tenni, hogy már másodszorra hagytalak magadra egy ilyen fantasztikus éjszaka után. Kérlek bocsáss meg nekem és hívj ha készen állsz.

Őszinte híved:

S.”

A levél alján ott volt a telefonszáma. Álltam ott a szoba közepén kezemben a levéllel és nem tudtam hová tenni a dolgot. Fogalmam sem volt, hogy ki ez a férfi. Visszasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére. Kavarogtak a fejemben a gondolatok és fogalmam sem volt, hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Csak egy dolgot éreztem. Szorító érzést a mellkasomban. A levél kiesett a kezemből és lehullott a földre, én pedig a tenyerembe temettem az arcomat.

Sebastian

Négy nap telt el azóta, hogy eljöttem a hotelből. Négy nap. Ezalatt volt három idegösszeroppanásom és két agyvérzésem. Semmi nem úgy sikerült ahogy akartam. Most éppen egy tárgyalóteremben meresztettem a seggem nagyképű idiótákkal körbevéve akik nyilván azt hitték, hogy zsenik. Bár szerintem csak a nyakkendőjük elszorította az agyukban a vérkeringést és ezért nem voltak képes egy használható ötlettel sem előállni.

                És ezek akarnak nekem segíteni. Fogalmam sincs, hogy az apám hogyan tudta ezt elviselni éveken keresztül. A tekintetem kifejezéstelen maradt, de belül szörnyen unatkoztam. Lehet, hogy azért unatkoztam mert még az aranyerüknél is idősebb voltam. De nem én voltam az egyetlen akit hidegen hagyott a sok marha süketelése ugyanis velem szemeben az egyik kövér teremtés, aki legalább hetven éves volt olyan mélyen aludt, mint a Marianna árok.

Felnevettem saját szellemességemen, ami megakasztotta a beszédet. 

-Kíván hozzászólni uram ? – kérdezte a képviselő. Legyintettem, hogy nem.

-Uraim, azt hiszem rám itt jelenleg nincs szükség. Szóval ha megbocsájtanak.. –ezzel fel is álltam.

-Már megbocsásson ..- kezdett bele az öreg.

-Bízom önökben és a szakmai tudásukban. Ha sikerült olyan ötletekkel előállniuk amiben az szerepel, hogy hogyan lehet megmenteni azt a bizonyos üzemet, nem pedig bezárni akkor nagyon készségesen meghallgatom önöket. Köszönöm.

Lesimítottam az ingemet és ezzel kiléptem a teremből. A terem előtt már várt rám az én hűséges jobb kezem Mike.

-Ez nem volt túl kedves. – jegyezte meg miközben feladta rám a kabátomat. Mike a testőröm és a legjobb barátom is volt.

-Nem vagyok valami jó kedvemben. – vetettem oda.

-Ó. Hogy innen fúj a szél. – nevetett fel. – Még mindig nem hívott mi ?

-Ez nem vicces. – jegyeztem meg, de mintha meg sem hallotta volna.

-Milyen a másik oldalon ? – úgy érti, hogy eddig én nem hívtam vissza egyetlen csajt sem és most utolért a karma.

-Szar. – mondtam őszintén. Folyamatosan csak Hannah járt az eszemben, még sosem hagytam meg senkinek a telefonszámomat. A szállodában úgy éreztem, mintha elkezdődött volna köztünk valami és fáj a lehetőség, hogy esetleg esélyt sem ad neki. Nekünk.

-Ma este hatkor lesz a fogadás. Előtte pedig ruha próba. – jelentette be Mike, mintha eltudnám felejteni. Tovább pörgette a telefonomat amikor az pityegni kezdett.

-Azt hiszem ezt meg kéne nézned. – mondta és mosolyogva elém tolta a telefont. Kikaptam a kezéből és elolvastam az üzenetet. A szívem szaltót vetett.

-Mike szólj, hogy készítsék fel a gépet a felszállásra. New Yorkba megyünk. – a vigyorom még akkor sem lohadt le amikor felszálltunk a géppel.

Sikeresen leszálltunk a reptéren, időközben én pedig intéztem egy fuvart Hannahnak, hogy kitudjon jönni a reptérre. Már úton volt, én pedig a gép lépcsőén álltam, mint aki karót nyelt. Mike mellettem  nevetett egy retardált rozmár finomságával.

-Ne feszülj ennyire, már látott meztelenül és még mindig látni akar. Ez már jelent valamit. – cukkolt. Én pedig adtam neki egy tockost.  -Érzek rajtad valamit.

Elkezdett körbe szaglászni én pedig felvontam a szemöldökömet, ez hülye gondoltam magamban.

-Ez az illat, olyan .....olyan mintha. Hű haver nem akarlak megijeszteni, de elköteleződés szagod van.

Megveregette a vállam lemondóan én pedig elnevettem magam. Igen ez tényleg bolond. Ekkor láttam meg a sötétített üvegű bérelt autót. Nagyot nyeltem ahogy a jármű egyre közelebb gördült, majd egyenesen a gép lépcsője előtt parkolt le.

A sofőr kipattant és ajtót nyitott. Aztán megpillantottam Hannaht. Most egy könnyű kék ruhát viselt aminek hosszabb volt az ujja, a szoknya része pedig tökéletesen simult arra a fantasztikus alakjára. Összefutott a nyál a számban. Ugyanakkor éreztem ezt a különös szorító érzést a mellkasomban. Lesétáltam a lépcsőn, így félúton találkoztunk.

-Aggódtam, hogy talán nem látlak többet. – ismertem be hirtelen.

-Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a történteket. Végül pedig arra jutottam, hogy látni szeretnélek, annak dacára, hogy még mindig nem tudom, hogy ki vagy pontosan.

Lassan elmosolyodtam, vártam már ezt a pillanatot.

-Akkor elmondom, de meg kell ígérned, hogy nem fogsz másképpen gondolni rám.

-Rendben. – szabadkozott és gyengéden elmosolyodott. Nagy levegőt vettem.

-Nos, a teljes nevem Sebastian William James Malik, Artmenston koronahercege és Maslow grófja, legalább is még egy hónapig – mosolyodtam el.

-Miért mi.... mi lesz akkor? – kérdezte miután megtalálta a hangját. Megvakartam a tarkómat.

-Attól tartok megkoronáznak.

Mike elnevette magát. Emiatt pedig kedvem támadt bemosni neki.

-Akkor herceg vagy. –jegyezte meg Hannah.

-Igen. – bólintottam.

-Én pedig eszkortfiúnak néztelek.

-Bóknak vettem. – vigyorodtam el.

-Kétszer is lefeküdtem veled.

-Ó, igen és én ezt a számot szeretném növelni.- jegyeztem meg ravaszul.

-Ó, jesszus. – nevette el magát amitől felragyogott az arca, kicsit megrázta a fejét.

-Akkor elkísérsz? – úgy tett, mint aki gondolkodik a dolgon.

-Igen. De mégis mit csinálnék én ott? – mondta mosolyogva.
-Nos, szeretném megmutatni neked az országomat, illetve ha emlékezetem nem csal, éppen ráérsz.
Tekintve, hogy két igencsak kecsegtető ajánlatot is kaptál. És még nem tudsz dönteni. - mosolyodom el. Összehúzza a szemeit, ebből tudom, hogy telitalálat volt. - Így felajánlanék egy harmadik lehetőséget.
-Ezt meg honnan tudod? Mármint a munka részét? - szegezi nekem. 
-Jól informált és igencsak befolyásos ember lévén nagyon jók a kapcsolataim. Messzire elér a kezem. - kacsintok rá. 
-Eléggé fent hordja az orrát felséged. Azt hiszem ezen könnyen segíthetünk. De addig is...?

-Mond. kedvesem.

Ekkor a legmeglepőbb dolgot tette amire aztán tényleg nem számítottam. Letérdelt előttem.

-Felség. – ennek hallatán állatias morgás szakadt fel belőlem.

-Szeretem amikor előttem térdelsz. – buktak ki belőlem a szavak.

Bele harapott az ajkába, én pedig azt hiszem ez volt az a pillanat amikor elvesztettem az eszemet és neki adtam a szívemet. Egy apró csókot leheltem a homlokára.

Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel a kedves, romantikus gesztussal mit is indítok el, pontosan.